Az igazat megvallva, ez miatt a téma miatt kezdtem el újra ezt a blogot vezetni.  Az utóbbi két évbe sok családtagomat veszítettem el és ezt a mai napig nem tudom rendesen feldolgozni.  Van egy olyan eset, egy olyan személy, akinek az elvesztését a mai napig képtelen vagyok akár csak félig feldolgozni.

Mindez még tavaly Áprilisban kezdődött, amikor Nagypapám kórházba került tüdőgyulladás miatt. A röntgenfelvételen, kicsivel lejjebb a felvételen láttak valami kis foltot. Mikor célzott vizsgálatot csináltak Nála kiderült, hogy mikor még a Márciusba elesett megsérült a gerince egész pontosan megrepedt egy csigolyája.  

Innentől kezdve indultunk el lefelé a lejtőn. Az orvosok azt mondták, hogy nem csinálhat semmi igazán megterhelő dolgot. Ez egy ideig ment is, de mint a többi olyan ember, aki az egész életét végig dolgozta, Ő sem bírta ki igazán. A nyár folyamán még kétszer került be tüdőgyulladás miatt a kórházba. A gerinc fájdalma már ott tartott, hogy hosszabb ideig egy féle pozícióba nem tudott ülni. Folyamatosan fogyott, egyre többet és többet . Értelmes magyarázatot nem találtunk rá hiszen rendesen evett.  Mint minden ember mi is egy bizonyos betegségre gondoltunk….rák. Habár minden vizsgálata negatív, az állapota még is csak romlott és romlott. A végén már nem evett és nem ivott. Sétabottal és segítséggel tudott csak járni. Az utolsó hetekben már szinte semmit nem evett. Az orvosok mind csak pislogtak, hogy mi a lehet a baj, Ők ezt nem értik. Viszont én ezt nem értem, hogy ha egy orvos megnézi a gyógyszereit, és azt látja, hogy olyan gyógyszereket szed együtt, amit nagyon nem kéne mért csak hümmög és ránt egyet a vállán, miért nem tesz ellene, miért nem mondja azt, hogy figyeljen ezt jobb ha nem szedi együtt, mert csak romlik tőle az állapota….így is lett. A legkisebb adag ételt is kihányta, az ópiát tartalmú gyógyszerek miatt. A végére csupán csont és a bőr volt semmi több, árnyéka önmagának.

Végül 2018. November 19.-én életem legnehezebb döntését kellett meghoznom. Ellent mondok Neki és nem teszem, meg vagy azt csinálom, ami szerintem a legjobb Neki és kihívom a mentőt és bevitetem a kórházba.  Az utóbbit választottam. Mindenki azt mondja jól tettem, mert így volt Neki a legjobb. Részben elhiszem, hisz nem szenvedett, nem fuldoklott, mint ahogy otthon tette, de még is, lelkifurdalásom van, amiért nem adtam meg Neki amit kért. Hátat fordítottam a kívánságának.  Végül 2018. November 20.-án délben elment.

Az egészségügyben dolgozom.  Ez a legrosszabb. Naponta segítek másokon, naponta jönnek vissza és mondanak köszönetet e segítségért, amiért megmentettük az életüket. Viszont képtelen voltam megmenteni azt a személyt, aki segített azzá válnom, aki ma is vagyok. Nem tudtam rajta segíteni, hagytam Őt meghalni, ellenszegülve a kívánságának. Hiába mondja mindenki azt, hogy nem az én hibám, nem tudtam volna mit tenni, én nem ezt értem. Gyűlölöm magam minden egyes nap, hogy képtelen voltam Őt megmenteni.  Hogy nem lehet ott Unokaöcséim szalagavatóján, ballagásán vagy épp a diploma átadásán, mint ahogy az enyémen ott volt. Elvettem Tőlük ezt a lehetőséget.  A mai napig van olyan éjszaka, hogy sírva alszom el, mert eszembe jut az arca, a hangja, a nevetése, hogy milyen sok mindent tanított.  Sose köszöntem meg Neki igazán, sose hittem, hogy ilyen gyorsan elveszítem, sose hittem azt, hogy egyáltalán elveszíthetem Őt. És nem tudok ellene semmit se tenni, és senki nem mondja ki, hogy én vagyok a hibás, még ha így is gondolják.  Nem lesz ott az esküvőmön, nem foghatja a karjába a dédunokáját, nem taníthatja meg Neki azokat a dolgokat, amiket nem megtanított. Hiányzik, szörnyen, minden egyes nap, minden egyes percében.

Megosztás a facebookon