Tévedtem volna?

Tévedés lett volna mikor hónapokkal ezelőtt azt hittem megtudtam bocsátani magam? Az igazság sokkal inkább az, hogy csupán nagyon mélyre száműztem volna azokat az érzéseket? Talán azért van az, hogy most megint ennyire erősen érzem a bűntudatot és a kínzó, felemésztő fájdalmat? Még is ennyire gyenge lennék, hogy valójában képtelen voltam teljesen elengedni a dolgokat?

Kérdések és önvádakt, szenvedés, amely belülről fal fel. Tudom, hogy nem szabadna engednem neki, de olyan nehéz elhinni azt, hogy ez csupán egy gondolat és rajtam múlik valós lesz-e. Nem tudok attól az érzéstől szabadulni, hogy talán a családom haragszik rám amiért nem tudtam érte semmit se tenni. Haragsznak amiért már nincs velünk, és valamilyen szinten az én hibám. Lehet, ha megkérdezném őket letudnám zárni a történet fejezetének ezen részét is, de félek rá kérdezni, szembe állni velük és rákérdezni.

Azt sem merem megkérdezni öcsémtől, hogy hiányzik-e, neki is épp úgy eszébe szokott-e jutni, mint nekem, haragszik-e amiért nem tudtam neki segíteni és így sok mindenről lemaradt az életével kapcsolatban. Félek anya elé állni és megkérdezni neheztel-e a rám, hogy nem tudtam közöttünk tartani az édesapját, hogy nem volt itt mikor betöltötte a félévszázadott, hogy nem tudta neki megmutatni milyen szép új autójuk lett.

Végül, ha merném sem tudnám megkérdezni a leginkább lényeges személytől azt, ami a másik oka annak, hogy képtelen vagyok végleg lezárni a dolgokat. Vajon haragszik rám amiért ellenszegültem és még is azt tettem, amit nem akart volna, még ha azt láttam abban a pillanatban helyesnek?

Bár ne fájna ennyire, tudom, hogy azért ilyen rossz még mindig mert igazán nagyon elmondhatatlanul szerettem őt! A kérdés az leginkább, hogy:

Megbocsájtott nekem?

 

Megosztás a facebookon

„Pár éve már, de az űr, amit lelkemben hagytál még mindig oly nagy.

Hiányzol.

Hiányzik az együtt töltött szép idők, a nevetésben gazdag napok. A vigasztaló karok, a bátorító szavak, a szeretettel teli tekintet. Mosollyal az arcomon, de könnyekkel a szemembe gondolok Rád. Tudom, hogy szívemben mindig velem maradsz. „

Ez a gondolat, és érzés zajlik most bennem már napok, sőt hetek óta. Itt tudom csapán kiadni, mert párom jelenleg annyire el van foglalva a húga bajával, hogy fel se tűnik neki bennem mennyi feszültség és fájdalom van megint csak jelen. Persze megértem, hogy neki szeretne főleg segíteni hiszen a testvére, és nincs jól. Pánikól, és alig alszik, és sokszor feszült. Én is az vagyok, sokszor alszom el mostanában sírva, vagy épp a tus alatt, mert nem akarom, hogy engem is így lásson. Elég baj ami otthon van, a munkája se a legjobb most, nem akarnám még én is terhelni a lelki szemetemmel. Bár úgy érzem most ez nem is érdekelné annyira mert ha így lenne rajtam is látná, hogy van valami. Persze megkaptam, hogy nem értem a tesóját és a helyzetet, ez nem így van. Megértem, de ő azt nem érti, hogy mennyire rossz az, ha viszont erőltetik a dolgokat.

Bárhogy is remélem ő is és én is rendbe jövünk.

Megosztás a facebookon

Újabb kételyek éledtek benne hála ennek az új csodálatos kormány intézkedésnek. Egyszerűen dúl bennem a vita.

Egyrész ott van az elvem miszerint ezek az óltások semmit sem garantálnak, arról nem is beszélve, hogy épp úgy megbetegedhetnék utána is mint most. Arról nem is beszélve, hogy semmit sem tudunk a későbbi szövődményekről. Nem tudjuk hogyan is hat majd a szervezetünkre, így pl én, aki még fiatal vagyok, de a munkanélküliség miatt is csúszik a gyerekvállalás, ez talán csak még inkább megnehezítené a dolgot. Talán az is megeshet, hogy ez miatt lenne baja a babámnak is. Nem tudni.

Itt van viszont az, hogy le kell mondanom arról, amit viszont szeretek. A nyaralásról, a vele együtt járó túrázásról, kikapcsolódásról, amit minden évben annyira várok, és szeretek, mert teljesen kikapcsol és feltölt.

Butaságoknak hangozhatnak ezek a dolgok jól tudom. Nem értem ezeket az intézkedéseket se. Miért különböztetik meg így az embereket?! Mi értelme van? Attól, hogy azok, akik felvették az oltást szabadon járkálhatnak semmi sem fog változni és ugyan úgy nagy az esélye a vírus tovább terjedésének. Akkor meg?!  Nem egy olyan emberrel találkoztam, aki azt mesélte, hogy az ő hozzá tartozója nagyon rosszul lett az oltás után és még csak nem is az úgy mond rossz fajta vakcinát kapta meg. Olyanok is vannak a kórházakban, akik szintén a vakcina miatt fekszenek az ágyban lélegeztetőre kötve!

Brutális megkülönböztetés úgy, hogy közben az egyszerű embereket, családtagokat fordítanak egymással szemben csak mert nem egyezik a véleményük. Sokan tudják magukról, hogy allergiások jó néhány dologra. Ez lehet gyógyszer, bármilyen kozmetikum, vagy teljesen természetes anyag.  Épp ezért tartanak attól, hogy felvegyék az oltást.

Félre értést elkerülve, nem vagyok az oltások ellen, de egy ennyire bizonytalan dolog mellett nehezen tudok kiállni, és nehezen tudok benne megbízni.

Nem szeretnék vitát szítani se természetesen. Csak nem értem miért kellene feladnom az elveimet ahhoz, hogy eltudjak menni kikapcsolódni, hogy jól tudjam érezni magam?! Miért vagyok kevesebb, miért vagyok úgy mond felelőtlenebb, veszélyesebb, mint az oltott emberek?! Hisz gondoljuk végig, és aki nem vagyok beoltva, és érzem beteg vagyok otthon maradok és nem megyek sehova míg azok, akik oltva vannak és ne adj isten semmi tünettel pozitívak szabadon járnak kelnek és fertőznek. Azokat is, akik oltva vannak.

Túl sok a kérdés, és oly kevés az igazán őszinte és igaz válasz. Ahogy kevés az olyan ember is ahogy sajnos a közösségi oldalakon látom, akik köpködés és szitkozódás nélkül képesek normális stílusban ezt a dolgot megbeszélni.

Remélem minél hamarabb visszatérünk a régi életünkhöz amikor bármikor, bárhova, bárki leülhetett meginni egy jó kávét.

Megosztás a facebookon

Azt utóbbi időben egyre inkább kezdem lebontani a magam köré felhúzott több méter vastag falat. Persze nem mindenki felé, leginkább a családom az, akit egyre közelebb tudok engedni magamhoz.

Mind ezt egyetlen személynek köszönhetem, aki egyre jobban eltudja érni azt, hogy képes legyek hinni magamban.  Ez a személy nem más, mint a szerelmem, a párom. Az a személy, aki képes volt kihúzni a sötétségből. Akiért minden nap, minden percben, minden másodpercben hálás vagyok, szerintem nem is tudja milyen nagyon fontos a számomra. Szavakkal sose tudnám kifejezni.

 Vannak napok amikor még nem igazán tudom irányítani az érzéseim, és olykor pont ő az, akin csattan az ostor mikor valaki vagy valami más idegesített fel. Ilyenkor viszont megint nagyon haragszom, és utálom magam, hiszen azt a valakit bántom, akit a világon a legjobban szeretek, aki a legjobban támogat.

Olykor eszembe jut, hogy mi lesz, ha egyszer megunja ezeket a kitöréseket és azt mondja inkább váljanak el útjaink, olya mély és sötét verembe zuhannék bele, ahonnan szerintem sose lenne kiút. Mindig azt mondja legyek teljesen önmagam mellette, és ez legtöbbször sikerül is teljesen el tudom engedni magam.

Egyre kevesebb az a pillanat, hogy a depresszió eluralkodjon rajtam, és egyszerűen csak elvonulva legyek kizárva mindent és mindenkit. Már képes vagyok arra, hogy amint érzem, hogy nem jó, leülök, és csak figyelem a mostot, figyelem mi vesz körül, és próbálom észre venni, hogy nincs miért elbújnom. Egyszerűen csak fel kell állnom és harcolnom kell. Mert nem az érzés vagyok. Nem engedhetem, hogy eluralkodjon rajtam, mert attól sose lesz jobb. A szép és jó dolgokra kell koncentrálnom. 

Úgy érzem a lelkem egyre inkább képes lesz újra szabaddá válni.

Kezdek bele jönni. Kezdem egyre könnyebben elhagyni az önvádat. Kezdek újra egyre jobban pozitívan állni a világhoz. Kezdek újra hinni magamban.

Kezdek újra élni.

Megosztás a facebookon

Miért van az, hogy ha az életed egyik része végre kiegyensúlyozott, nyugodt és boldog akkor a másik része, kaotikus, félelmetes és tele van félelemmel és tudatlansággal?!

Az életem most olyan napjait élem, amiben nem tudom mi lesz másnap, nem tudok dönteni teljesen bizonytalan vagyok, és a lelkem telis tele bizonytalansággal. Pontosabban a munka része. Ott kellene hagyni hiszen folyamatosan feszültséggel teli vagyok már csak a gondolatától is, hogy mennem kell, a nap végéről nem is beszélve. Ugyan akkor változtatni is félek, hiszen mi van, ha a másság sem jó, ha az se fog boldoggá tenni, vagy ha nem leszek benne jó, ha nem tudom jól csinálni. Fogalmam sincs mit kéne tennem.

A szerelmi életem viszont igazán jó. Tele van vidámsággal, nevetéssel, bizalommal, bátorítással. Azt hiszem, ha most nem lenne mellettem és nem segítene már rég elvesztem volna, és nem tudom mi lenne velem. Két éve, hogy elvesztettem nagypapámat, de az akkor rám rakódott, bennem maradt fájdalom, kétség, és öngyűlöletet sosem tudtam levetkőzni magamról. Sose tudtam róla beszélni, csak leírtam ide és ennyi. Vele más, olyan szinten bízik bennem, annyira mellettem van folyamatosan, hogy képes voltam megnyílni neki teljes mértékben, és erről a hatalmas fájdalomról is képes voltam neki beszélni. Eltudtam mondani azt, amit másnak nem, talán azért, mert érdekli őt, tényleg igazán érdekli mi is van a lelkemben. Mi az, ami boldoggá tesz mi az, ami szomorúvá. Mellettem van, támogat, szeret, és nem nevet ki, inkább letörli a könnyeim, ha sírok. El se tudom mondani mennyire hálás vagyok azért amiért megtalált és engem választott.

Remélem más is ilyen szerencsés lesz, és megtalálja az ő hercegét, aki a valóságban is létezik és megmenti őt a gonosztól, még ha az épp mi magunk is vagyunk.  

Megosztás a facebookon

Sok minden történ azt utóbbi egy két hónapban. Voltak benne jó és rossz dolgok is. Igazából elég sok minden, de még is semmi az, ami történt.

Ilyen például az a, dolog, aminek nagyon örülök, hogy megtörtént, még pedig az, hogy belépet az életembe a párom. Vele/velünk most a változás az, hogy kb már együtt lakunk. Szinte minden időmet itt töltöm, innen megyek dolgozni, és ide is jövök vissza. Legutóbb, elsején mentem haza csak, de akkor is már második jöttem is vissza. Szeretek vele lenni. Egyszerűen képes a legnagyobb feszültségérzetemből is kihozni és megnyugtatni. Bátorít, segít helyese látni a dolgokat, és támogat abban, ha valami elképzelésem van a jövőmmel kapcsolatban. Persze arról nem is beszélve, hogy közös jövőt tervez velem, ami, igazából el se tudom mondani mennyi jól esik, és milyen jó és megnyugtató érzés ez számomra.

Nem régiben a szüleimet is megismerte. Mamám küldött be nekem kocsonyát, és felajánlotta, hogy ha már úgy is itt lesznek a lakás előtt akkor miért nem jönnek már fel és akkor be is mutatkozna nekik. Teljesen elvarázsolta őket. Nagyon szimpatikusnak találták és nagyon kedvelik őt, amitől szintén nagy boldogság telített el. Most pedig a közeljövőben rajtam a sor, hogy megismerjem az ő családját. Amitől hát nem kicsit izgulok, remélem, hogy én is szimpatikus leszek nekik és elfogadnak majd.

Aminek viszont annyira nem örülök az-az, hogy megint csak ellettem rakva egy másik helyre, és megint nagyon sok és leterhelő a munka. Mondjuk van benne egy kicsi jó is még pedig az, hogy nagyon rendesek és segítőkészek. Na meg ez az egész vírus mizéria se teszi valami könnyűvé. Terjengenek olyan hírek is, hogy talán csak akkor lehet egészségügyben dolgozni, ha felveszed az óltást de én nem szeretném annyi sok kérdés és kétely van még körülötte.

Hát lényegében ennyi. Vannak jók és vannak rosszak is. Minden rendbe jön majd egyszer és újra nyugodtt, de még is mozgalmas és élet vidámak lesznek a mindennapok, és ezt már nagyon várom. Remélem a boldogság marad meg sokáig, és a szerelem, amit érzek most.

 

Megosztás a facebookon