Alone

Szeretném azt hinni, hogy egyszer tényleg jobb lesz, de istenér ez sehogy se megy. Bármilyen erősen is próbálok képtelen vagyok, egyre kevesebb az erőm. Az állandó vissza utasítások, a negatív gondolatok. 

Kezdek egyre jobba és egyre mélyebben belesüllyedni a sötétségbe, és úgy érzem nincs senki és semmi, ami képes lenne onnan kihúzni. Sőt talán nincs is senki, aki megtenné, hiszen egyedül vagyok.

Azt mondják, azt gondolják milyen jó annak, akinek meg van mind a két szülője. Talán így van, de attól az ember érezheti még magát piszkosul magányosnak. Mert Velem így van. 

Ha hajnal háromkor segítség kéne mert nagy bajban lennék nem lenne senki, akit fel tudnék hívni. Senki. Ahogy azt se venné észre senki, hogy egyáltalán segítség kellene.

Helyesbítek ezt most sem veszik észre. Egyszerűen csak megkapom, hogy ha valaki megdugna máris jobb lenne a kedvem, és szebb lenne az élet. Hát elárulhatom, hogy kurvára nem így nem. Ennyi közel sem lenne elég, hisz a lelkembe tátongó űrt, azt a hatalmas nagy fájdalmasan tátongó sebet egy egyszerű szex nem tudná helyre hozni.

Vagy talán és tudom ennyire elrejteni a valódi érzéseimet? Ezért gondolják, hogy ennyi elég lenne? Ennyire jól tudom használni az évek óta fejlesztett maszkjaim? Ennyire el tudom rejteni az igazi érzéseimet, hogy senkinek nem tűnik fel az, hogy belülről szép lassan meghalok és elporladok, hogy némám segítségért kiáltok? 

Mert így van. A lelkem egyre csak azt kiáltja, hogy segítsen Valaki, de senki nem hall meg, és senki nem lát Engem igazán.

Magam vagyok. Egyedül vagyok. Senki nincs, aki a megmentésemre sietne. 

 

Vége

Nincs már köztünk semmi, minden ami eddig volt, és reméltem, hogy talán lesz most a semmivé lett. Egész pontosan már hetekkel ezelőtt történt. 

Nem tudom igazán hova tenni jelen pillanatban az érzéseim. Egyrészt megkönnyebbültem, másrészről pedig erős magány ébredt bennem. Most úgy érzem, hogy üres vagyok, hogy soha nem fogok kelleni senkinek , és egyedül fogom leélni az életem. Egyedül anélkül, hogy bárki igazán szeretett volna. 

Vágyom a szeretetre, a hűségre, a feltételnélküli szeretetre. Vajon el fog jönni? Vajon Rám talál majd, vagy csak egy hiú remény, egy ábránd és semmi több? 

Hiszek abban, hogy létezik az a fajta szerelem amit a regényekben olvas és a filmekben lát az ember. Hiszek abban, hogy az embernek szántak egy igaz társat aki mindig mellette van és segít bármi is legyen. 

Remélem egy nap a szívem ajtaján bekopog az igaz. Akiről  nem csak úgy hiszem, hogy az hanem tényleg Ő lesz a nagy Ő. 

Három év...

Már három éve csináljuk ezt az egészet. Ennyi ideje húzzuk és csinálunk úgy mintha egy pár lennénk. Mindenki azt hiheti így van hiszen mindent úgy csinálunk mintha együtt lennénk. Úgy viselkedünk, olyat csinálunk mint az igazi párok. Pedig...az egész csak hazugság. És ehhez kapcsolódik az előző írásom is.

Azt mondja ha egy napra eltűnnék, ha nem írnék Neki vissza akkor keresne, írna és hívna, hogy mi történt. Elhihetem ezt, tényleg így lenne? Keresne? 

Vajon ha Valaki más elhívna randizni mit mondanék Neki? Mit reagálnék? Persze tudom, hogy ennek igen csak minimális az esélye. De mit tennék? Képes lennék elfogadni a meghívást? Igent mondanék, vagy Miatta arra is képtelen lennék? Képes leszek ebből az egészből kimászni valahogy? Sőt, akarok én kimászni belőle, vagy várnom kellene, hogy talán belátja majd, hogy igazából is együtt kéne lennünk?!

Egy egyszerű szegény kis szánalmas lányka vagyok semmi más,ezt jól tudom.

Most úgy érzem egyszerűen az lenne a legegyszerűbb ha csak eltűnnék egy kis időre. Mindentől és mindenkitől távol. 

 

 

Miért ilyen bonyolult az egész?

Talán másnak is volt már olyan érzése, hogy "Bár ne szerettem volna bele". Nálam ez a dolog, ez az érzés most jött elő. 

Bár ne szerettem volna bele, úgy talán egyszerűbb lenne, könnyebb lenne elmenni, elhagyni, magam mögött hagyni ezt a három évet. Nem igazán tudom, hogy hogy lehet úgy szeretni, hogy lehet úgy szerelmesnek lenni  a másikba, hogy közben akar többet, nem akar kapcsolatot, nem ad esélyt se. Talán csak hazugság volt mindvégig az egész, és egyetlen szó se volt igaz? Én lennék ennyire naiv, hogy elhittem ezt az egészet? 

Választanom kellene, de nem tudom mit tegyek. Ha arra gondolok, hogy elhagynám és eltűnnék, egyszerűen görcsbe rándul a szívem, és őrjítő fájdalom lesz urrá rajtam. Ugyan akkor Ő nem akar kapcsolatot, azt mondta, hogy ha képes vagyok a barátja maradni ugyan úgy beszélhetünk, találkozhatunk és mozizhatunk. Csak, hogy ha ezt elfogadom, már az elfogadás gondolata is fáj. Hisz mi lesz ha közben készen áll, de már annyira se akar engem mint eddig? A fájdalomba belepusztulnék, ha mással látnám. Ha mást ölelne úgy, ha mást csókolna úgy mint Engem egyszer. 

Szeretem Őt teljes szívemből, de azt kívánom bár ne tenném. Miért ennyire bonyolult ez az egész? Mi baj lehet Velem amiért senki nem akar Velem együtt lenni? 

 

 

Indokolatlan?

Tegnap olyat láttam facebookon amit szerintem egyetlen lány se akarna sose. Ez miatt olyan nagyon kiborultam, hogy kérdezés nélkül Neki estem, vádakkal.

Adott egy kép amin meg van jelölve Ő és az exe akivel 4 évig voltak együtt, úgy 3 évvel ezelőtt. Eddig mindig azt mondta, hogy nem szívesen megy ide vagy oda nehogy össze fussanak....erre azt látom egy nap, hogy együtt vannak....

Tény, hogy nem kellett volna úgy Neki esnem és mindenfélével gyanúsítanom Őt, de ki az aki ezt nem értené ezt az egészet félre.

Csak annyit mondott, hogy egyszer össze futottak és átbeszéltél a dolgokat, hogy ne legyenek haragba. Nem is ez a gond....de honnan kéne tudnom azt, hogy nem ülnek be valahova együtt, hogy hányszor volt az mikor felment sörözni csak úgy "egyedül" nem vele volt.

Nem robbantam volna ennyire ha el mondja. Igazából nem értem miért hallgatta el ezt előlem. Azt mondja megbántottam, hogy így Neki estem, de ezzel, hogy elhallgatta engem bántott meg nagyon.

Talány

Vajon miért van az, hogy mindig azt mondják a férfiak, hogy a női lélek megértéséhez külön kézikönyv kéne? 

Vajon belegondoltak abba, hogy sokszor mi nők pont miattuk gondolunk túl dolgokat, hogy pont Ők azok, akik nem tudnak dönteni és ezért vagyunk Mi is ennyire bizonytalanok? 

Vajon változni fog ez valaha? 

Vajon Ők miért nem képesek nyíltan beszélni az érzéseikről? Miért hiszik az, hogy ha megnyílnak, akkor gyengébbnek látnánk Őket? 

Vajon tudják az, hogy ha egyszer képesek lennének őszintén és teljesen nyíltan beszélni arról mi van a szívükben, mi Nők sokkal könnyebben tudnánk kötődni hozzájuk, és sokkal könnyebben megbíznánk bennük? 

Habár az utóbbi időben rá kellett jönnöm arra, hogy sokszor nem azért nem beszélnek az érzéseikről, mert attól tartanak, hogy ettől gyengének látjuk Őket, sokkal inkább azért nem mert képtelenek arra, hogy végig gondoljanak dolgokat, hogy gondoljanak arra, nekünk vajon milyen érzés lehet mindezt át élni. 

Kétségek között élni, úgy mellettük lenni, hogy nem tudjuk mit is akarnak Tőlünk. 

Vajon tényleg ennyire nem érdekli Őket, hogy ezek a dolgok teljesen fel tudják őrölni az ember lelkét?, hogy ezek miatt milyen kicsinek és jelentéktelennek érezhetjük magunkat?

Remélem ez egy szép napon megváltozik.