Azt utóbbi időben egyre inkább kezdem lebontani a magam köré felhúzott több méter vastag falat. Persze nem mindenki felé, leginkább a családom az, akit egyre közelebb tudok engedni magamhoz.

Mind ezt egyetlen személynek köszönhetem, aki egyre jobban eltudja érni azt, hogy képes legyek hinni magamban.  Ez a személy nem más, mint a szerelmem, a párom. Az a személy, aki képes volt kihúzni a sötétségből. Akiért minden nap, minden percben, minden másodpercben hálás vagyok, szerintem nem is tudja milyen nagyon fontos a számomra. Szavakkal sose tudnám kifejezni.

 Vannak napok amikor még nem igazán tudom irányítani az érzéseim, és olykor pont ő az, akin csattan az ostor mikor valaki vagy valami más idegesített fel. Ilyenkor viszont megint nagyon haragszom, és utálom magam, hiszen azt a valakit bántom, akit a világon a legjobban szeretek, aki a legjobban támogat.

Olykor eszembe jut, hogy mi lesz, ha egyszer megunja ezeket a kitöréseket és azt mondja inkább váljanak el útjaink, olya mély és sötét verembe zuhannék bele, ahonnan szerintem sose lenne kiút. Mindig azt mondja legyek teljesen önmagam mellette, és ez legtöbbször sikerül is teljesen el tudom engedni magam.

Egyre kevesebb az a pillanat, hogy a depresszió eluralkodjon rajtam, és egyszerűen csak elvonulva legyek kizárva mindent és mindenkit. Már képes vagyok arra, hogy amint érzem, hogy nem jó, leülök, és csak figyelem a mostot, figyelem mi vesz körül, és próbálom észre venni, hogy nincs miért elbújnom. Egyszerűen csak fel kell állnom és harcolnom kell. Mert nem az érzés vagyok. Nem engedhetem, hogy eluralkodjon rajtam, mert attól sose lesz jobb. A szép és jó dolgokra kell koncentrálnom. 

Úgy érzem a lelkem egyre inkább képes lesz újra szabaddá válni.

Kezdek bele jönni. Kezdem egyre könnyebben elhagyni az önvádat. Kezdek újra egyre jobban pozitívan állni a világhoz. Kezdek újra hinni magamban.

Kezdek újra élni.

Megosztás a facebookon