Szeretném azt hinni, hogy egyszer tényleg jobb lesz, de istenér ez sehogy se megy. Bármilyen erősen is próbálok képtelen vagyok, egyre kevesebb az erőm. Az állandó vissza utasítások, a negatív gondolatok. 

Kezdek egyre jobba és egyre mélyebben belesüllyedni a sötétségbe, és úgy érzem nincs senki és semmi, ami képes lenne onnan kihúzni. Sőt talán nincs is senki, aki megtenné, hiszen egyedül vagyok.

Azt mondják, azt gondolják milyen jó annak, akinek meg van mind a két szülője. Talán így van, de attól az ember érezheti még magát piszkosul magányosnak. Mert Velem így van. 

Ha hajnal háromkor segítség kéne mert nagy bajban lennék nem lenne senki, akit fel tudnék hívni. Senki. Ahogy azt se venné észre senki, hogy egyáltalán segítség kellene.

Helyesbítek ezt most sem veszik észre. Egyszerűen csak megkapom, hogy ha valaki megdugna máris jobb lenne a kedvem, és szebb lenne az élet. Hát elárulhatom, hogy kurvára nem így nem. Ennyi közel sem lenne elég, hisz a lelkembe tátongó űrt, azt a hatalmas nagy fájdalmasan tátongó sebet egy egyszerű szex nem tudná helyre hozni.

Vagy talán és tudom ennyire elrejteni a valódi érzéseimet? Ezért gondolják, hogy ennyi elég lenne? Ennyire jól tudom használni az évek óta fejlesztett maszkjaim? Ennyire el tudom rejteni az igazi érzéseimet, hogy senkinek nem tűnik fel az, hogy belülről szép lassan meghalok és elporladok, hogy némám segítségért kiáltok? 

Mert így van. A lelkem egyre csak azt kiáltja, hogy segítsen Valaki, de senki nem hall meg, és senki nem lát Engem igazán.

Magam vagyok. Egyedül vagyok. Senki nincs, aki a megmentésemre sietne. 

 

Megosztás a facebookon