„Pár éve már, de az űr, amit lelkemben hagytál még mindig oly nagy.

Hiányzol.

Hiányzik az együtt töltött szép idők, a nevetésben gazdag napok. A vigasztaló karok, a bátorító szavak, a szeretettel teli tekintet. Mosollyal az arcomon, de könnyekkel a szemembe gondolok Rád. Tudom, hogy szívemben mindig velem maradsz. „

Ez a gondolat, és érzés zajlik most bennem már napok, sőt hetek óta. Itt tudom csapán kiadni, mert párom jelenleg annyire el van foglalva a húga bajával, hogy fel se tűnik neki bennem mennyi feszültség és fájdalom van megint csak jelen. Persze megértem, hogy neki szeretne főleg segíteni hiszen a testvére, és nincs jól. Pánikól, és alig alszik, és sokszor feszült. Én is az vagyok, sokszor alszom el mostanában sírva, vagy épp a tus alatt, mert nem akarom, hogy engem is így lásson. Elég baj ami otthon van, a munkája se a legjobb most, nem akarnám még én is terhelni a lelki szemetemmel. Bár úgy érzem most ez nem is érdekelné annyira mert ha így lenne rajtam is látná, hogy van valami. Persze megkaptam, hogy nem értem a tesóját és a helyzetet, ez nem így van. Megértem, de ő azt nem érti, hogy mennyire rossz az, ha viszont erőltetik a dolgokat.

Bárhogy is remélem ő is és én is rendbe jövünk.

Megosztás a facebookon