Tévedtem volna?

Tévedés lett volna mikor hónapokkal ezelőtt azt hittem megtudtam bocsátani magam? Az igazság sokkal inkább az, hogy csupán nagyon mélyre száműztem volna azokat az érzéseket? Talán azért van az, hogy most megint ennyire erősen érzem a bűntudatot és a kínzó, felemésztő fájdalmat? Még is ennyire gyenge lennék, hogy valójában képtelen voltam teljesen elengedni a dolgokat?

Kérdések és önvádakt, szenvedés, amely belülről fal fel. Tudom, hogy nem szabadna engednem neki, de olyan nehéz elhinni azt, hogy ez csupán egy gondolat és rajtam múlik valós lesz-e. Nem tudok attól az érzéstől szabadulni, hogy talán a családom haragszik rám amiért nem tudtam érte semmit se tenni. Haragsznak amiért már nincs velünk, és valamilyen szinten az én hibám. Lehet, ha megkérdezném őket letudnám zárni a történet fejezetének ezen részét is, de félek rá kérdezni, szembe állni velük és rákérdezni.

Azt sem merem megkérdezni öcsémtől, hogy hiányzik-e, neki is épp úgy eszébe szokott-e jutni, mint nekem, haragszik-e amiért nem tudtam neki segíteni és így sok mindenről lemaradt az életével kapcsolatban. Félek anya elé állni és megkérdezni neheztel-e a rám, hogy nem tudtam közöttünk tartani az édesapját, hogy nem volt itt mikor betöltötte a félévszázadott, hogy nem tudta neki megmutatni milyen szép új autójuk lett.

Végül, ha merném sem tudnám megkérdezni a leginkább lényeges személytől azt, ami a másik oka annak, hogy képtelen vagyok végleg lezárni a dolgokat. Vajon haragszik rám amiért ellenszegültem és még is azt tettem, amit nem akart volna, még ha azt láttam abban a pillanatban helyesnek?

Bár ne fájna ennyire, tudom, hogy azért ilyen rossz még mindig mert igazán nagyon elmondhatatlanul szerettem őt! A kérdés az leginkább, hogy:

Megbocsájtott nekem?

 

Megosztás a facebookon