Vajon miért van az, hogy mindig azt mondják a férfiak, hogy a női lélek megértéséhez külön kézikönyv kéne? 

Vajon belegondoltak abba, hogy sokszor mi nők pont miattuk gondolunk túl dolgokat, hogy pont Ők azok, akik nem tudnak dönteni és ezért vagyunk Mi is ennyire bizonytalanok? 

Vajon változni fog ez valaha? 

Vajon Ők miért nem képesek nyíltan beszélni az érzéseikről? Miért hiszik az, hogy ha megnyílnak, akkor gyengébbnek látnánk Őket? 

Vajon tudják az, hogy ha egyszer képesek lennének őszintén és teljesen nyíltan beszélni arról mi van a szívükben, mi Nők sokkal könnyebben tudnánk kötődni hozzájuk, és sokkal könnyebben megbíznánk bennük? 

Habár az utóbbi időben rá kellett jönnöm arra, hogy sokszor nem azért nem beszélnek az érzéseikről, mert attól tartanak, hogy ettől gyengének látjuk Őket, sokkal inkább azért nem mert képtelenek arra, hogy végig gondoljanak dolgokat, hogy gondoljanak arra, nekünk vajon milyen érzés lehet mindezt át élni. 

Kétségek között élni, úgy mellettük lenni, hogy nem tudjuk mit is akarnak Tőlünk. 

Vajon tényleg ennyire nem érdekli Őket, hogy ezek a dolgok teljesen fel tudják őrölni az ember lelkét?, hogy ezek miatt milyen kicsinek és jelentéktelennek érezhetjük magunkat?

Remélem ez egy szép napon megváltozik. 

Megosztás a facebookon

Miért olyan elcseszettül nehéz szeretni valakit? Miért van az, hogy az egyik fél sose képes igazán, teljes mértékig átadni magát a másiknak. Miért vagyunk képesek beleszeretni olyan valakibe aki nem szeret minket viszont? 

Szeretem Őt. Olyan nagyon szeretem. Feltétel nélkül, teljes szívemből. Azt mondja Ő is szeret, de nem képes egy igazi rendes kapcsolatra. Tudom én vagyok bolond, hogy még így is szeretem és még mindig mellette vagyok, de reménykedek. Reménykedek benne, hogy egy nap majd képes lesz igazán és teljes mértékig közel engedni magához, hogy egy nap a barátnője lehetek. Teljesen nyugodtan,őszintén, kétségek és félelem nélkül mondja majd ki..."Szeretlek".

 

 

Megosztás a facebookon

Megosztás a facebookon

Kezdek egyre jobban belefáradni a dolgokba. Ha egy kicsi kis boldogsághoz közelítek, az élettől kapok, egy újabb okot arra miért ne érezzem jól magam. 

Kezdem azt hinni, hogy talán jól gondoltam fél évvel ezelőtt és jobb, egyszerűbb lenne a lehető legtöbb emberi érzést kikapcsolni. Érzések legkisebb szikráját meghagyni és semmi többet. Talán úgy könnyebb lenne mindezt elviselni. Elegem van, semmi nem akar össze jönni, nem vagyok több egy bábunál, amivel szórakozni lehet. Velem szórakozik az élet és velem szórakoznak az emberek is. 

Azt se venné észre senki, ha egyszer csak eltűnnék, és nem lennék többet. Kinek hiányoznék? Leginkább senkinek...

 

 

 

Megosztás a facebookon

Az igazat megvallva, ez miatt a téma miatt kezdtem el újra ezt a blogot vezetni.  Az utóbbi két évbe sok családtagomat veszítettem el és ezt a mai napig nem tudom rendesen feldolgozni.  Van egy olyan eset, egy olyan személy, akinek az elvesztését a mai napig képtelen vagyok akár csak félig feldolgozni.

Mindez még tavaly Áprilisban kezdődött, amikor Nagypapám kórházba került tüdőgyulladás miatt. A röntgenfelvételen, kicsivel lejjebb a felvételen láttak valami kis foltot. Mikor célzott vizsgálatot csináltak Nála kiderült, hogy mikor még a Márciusba elesett megsérült a gerince egész pontosan megrepedt egy csigolyája.  

Innentől kezdve indultunk el lefelé a lejtőn. Az orvosok azt mondták, hogy nem csinálhat semmi igazán megterhelő dolgot. Ez egy ideig ment is, de mint a többi olyan ember, aki az egész életét végig dolgozta, Ő sem bírta ki igazán. A nyár folyamán még kétszer került be tüdőgyulladás miatt a kórházba. A gerinc fájdalma már ott tartott, hogy hosszabb ideig egy féle pozícióba nem tudott ülni. Folyamatosan fogyott, egyre többet és többet . Értelmes magyarázatot nem találtunk rá hiszen rendesen evett.  Mint minden ember mi is egy bizonyos betegségre gondoltunk….rák. Habár minden vizsgálata negatív, az állapota még is csak romlott és romlott. A végén már nem evett és nem ivott. Sétabottal és segítséggel tudott csak járni. Az utolsó hetekben már szinte semmit nem evett. Az orvosok mind csak pislogtak, hogy mi a lehet a baj, Ők ezt nem értik. Viszont én ezt nem értem, hogy ha egy orvos megnézi a gyógyszereit, és azt látja, hogy olyan gyógyszereket szed együtt, amit nagyon nem kéne mért csak hümmög és ránt egyet a vállán, miért nem tesz ellene, miért nem mondja azt, hogy figyeljen ezt jobb ha nem szedi együtt, mert csak romlik tőle az állapota….így is lett. A legkisebb adag ételt is kihányta, az ópiát tartalmú gyógyszerek miatt. A végére csupán csont és a bőr volt semmi több, árnyéka önmagának.

Végül 2018. November 19.-én életem legnehezebb döntését kellett meghoznom. Ellent mondok Neki és nem teszem, meg vagy azt csinálom, ami szerintem a legjobb Neki és kihívom a mentőt és bevitetem a kórházba.  Az utóbbit választottam. Mindenki azt mondja jól tettem, mert így volt Neki a legjobb. Részben elhiszem, hisz nem szenvedett, nem fuldoklott, mint ahogy otthon tette, de még is, lelkifurdalásom van, amiért nem adtam meg Neki amit kért. Hátat fordítottam a kívánságának.  Végül 2018. November 20.-án délben elment.

Az egészségügyben dolgozom.  Ez a legrosszabb. Naponta segítek másokon, naponta jönnek vissza és mondanak köszönetet e segítségért, amiért megmentettük az életüket. Viszont képtelen voltam megmenteni azt a személyt, aki segített azzá válnom, aki ma is vagyok. Nem tudtam rajta segíteni, hagytam Őt meghalni, ellenszegülve a kívánságának. Hiába mondja mindenki azt, hogy nem az én hibám, nem tudtam volna mit tenni, én nem ezt értem. Gyűlölöm magam minden egyes nap, hogy képtelen voltam Őt megmenteni.  Hogy nem lehet ott Unokaöcséim szalagavatóján, ballagásán vagy épp a diploma átadásán, mint ahogy az enyémen ott volt. Elvettem Tőlük ezt a lehetőséget.  A mai napig van olyan éjszaka, hogy sírva alszom el, mert eszembe jut az arca, a hangja, a nevetése, hogy milyen sok mindent tanított.  Sose köszöntem meg Neki igazán, sose hittem, hogy ilyen gyorsan elveszítem, sose hittem azt, hogy egyáltalán elveszíthetem Őt. És nem tudok ellene semmit se tenni, és senki nem mondja ki, hogy én vagyok a hibás, még ha így is gondolják.  Nem lesz ott az esküvőmön, nem foghatja a karjába a dédunokáját, nem taníthatja meg Neki azokat a dolgokat, amiket nem megtanított. Hiányzik, szörnyen, minden egyes nap, minden egyes percében.

Megosztás a facebookon

Eleinte mint minden átlagos lány én is hittem abban, hogy a szerelem olyan mint a regényekben. Megtalálod a szerelmet és soha semmi nem tud titeket elválasztani. Hát az utóbbi években rá kellett jönnöm, hogy ez mennyire nem igaz, egy kisebb nehézség és már vége is. Legalább is mostanáig.

Nem mondom azt, hogy ami most van az olyan könnyű lenne, tele szivecskékkel, rózsákkal és minden tiszta rózsaszínköd. Nem így van. Egyáltalán nem egyszerű. Lassan három éve vagyok egy fiú mellett, észre se vettem és szép lassan beleszerettem. Közelsem egyszerű az ami köztünk van. Nincs kimondva, hogy egypár lennénk még is mindent úgy csinálunk mint ha azok lennénk. Megosztjuk egymással a nehézségeket, tudjuk, hogy ott a másik ha valami nehézség lép fel az életünkben, és támogatjuk egymást bármiről is legyen szó. 

Ha valaki megkérdezné, miért is szeretem mindezek ellenére, hogy nem vagyunk egy igazi pár....nem tudnám teljesen 100%-ig megmondani miért is van ez. De egyet biztosan tudok, hogy ha mellettem van, ha csak meghallom a hangját, vagy csak küld egy képet a legborúsabb napból is képet szebbet varázsolni. 

Nem régiben együtt aludtunk. Tudom tudom, így lassan három éve már épp ideje volt. Ugyankakkor közel sem bántam meg, hogy eddig vártunk. Az idejét sem tudom mikor éreztem magamat ekkora biztonságba, mint akkor ott mellette. 

Bár sajnos vannak bennem félelmek. Hiába mondta azt, hogy szeret, hiába töltünk el együtt sok időt, de valahogy bennem van egy állandó félsz, az miatt, hogy nem vagyunk igazi pár. Sokszor elgondolkozok vajon azért nem akar velem együttjárni, mert igaz amit gondolok, és tényleg csak egy idéglenes pótlék vagyok ameddig nem talál valaki mást. Hiába mondogatja folyton, hogy ez nem így van, nem tudok igazán megnyugodni. Talán az segíthetne ha végre együtt lennénk, vagy ha nem csak a szavak lennének hanem valami igazán megnyugtató tett, egy olyan gesztus amiről tudom, biztosan engem akar és engem szeret. 

Bárhogy is legyen, a regényekben olvasott szerelem nem létezett és soha nem is fog létezni bármennyire is szeretnénk. 

 

 

Megosztás a facebookon